|
4.rész: Ellentétek vonzzák egymást
Saki 2011.02.05. 14:44
Miután mindannyian hazaértek a kirándulásból,dúltak az érzelmek. Főleg Minamiban,aki nagyon dühös volt anyja miatt. Takeru iránti érzései teljesen összezavarta a szívét. Takeru is hasonlóképpen érez,és ő sincs tisztában mit is tegyen. Egy ünnepség keretében ismét közel kerülnek egymáshoz,mely még nehezebbé teszi kapcsolatukat....
Az előző részben Minamiék és Takeruék egy hajókirándulásra indultak, ahol a szülőket kellett volna szétválasztani, de ehhez nem nagy siker párosult. Inkább csak még jobban egymásba habarodtak, melyet Minami nem bírt nézni, így nagy gyűlöletet érzett anyja iránt. Egyik tervük se vált be, pont ellenkezőleg hatott, mint szerették volna. Este, vacsoránál baleset is történt és Minami a tengerbe zuhant. A hullámok majdnem elsodorták, magukkal ragadva életét, de Takeru kimentette. Szerencsére túl volt az életveszélyen és csak mélyen aludt. Takeru be is ment hozzá és egy darabig mellette maradt. Nem tudni mikor is kel fel, de reméljük a hajó út vége előtt. Folytassuk!!!...
Minami lassan ébredezni kezdett. Kisétált szobájából, senki nem látta meg. Kicsit még szédelegve, de talpon bírt maradni...
- Kissé forog velem a szoba. Mi történhetett - gondolja - Hm... Hah? Takeru? - lepődik meg - Vajon most min gondolkodhat? Oda menjek, vagy ne? - kérdi magától
Lassan odament hozzá. Ugyan úgy a tengert nézte és nem szólt semmit sem. Takeru elsőnek észre sem vette, ő is csak állt ott meredten a vizet nézve, mely most nyugodt volt. A nap lassan felmenőben volt,a tenger vizét vörösesre festette. Gyönyörű látvány volt mindez...
- Hm? Hát te? Felébredtél?
- Igen. Olyan, mintha ezer évet aludtam volna. Még zúg a fejem is.
- Örülök, hogy jobban vagy. Aggódtam érted.
- Hah?
- Azaz... Anyukád nagyon aggódott miattad. He, he, he... - zavarba jött
- Értem. - lehajtja fejét, elfekszik a korláton
- Minden rendben van?
- Nem igazán. Mond csak... Mi történt, míg aludtam?
- Ha te azt tudnád. A szüleinket nehéz lesz szétválasztani. Apám nagy döntésre szánta el magát.
- Hogy mi? De... - remegő szemekkel néz
- Sajnálom, de nem tehetünk semmit. Az ő szerelmük erősebb.
- De.... Az nem lehet. Nagy döntésre szánta el...magát...Mire?
- Gondolom arra, hogy megkérje édesanyádat.
- Az nem lehet. - remegő szemekkel térdre rogy
- Minami, minden rendben?
- Hagyj!
- Kérlek nézz rám. - fogja meg az arcát
- Hah?
- Ne sírj, mindent megoldunk mi ketten. Csak erősebben össze kell fognunk.
- Már...ez lényegtelen.
- Nem. Nem veszett el még semmi sem. Csak tarts ki.
- Eressz! - ellöki magától
- Várj! - magához rántja
- Ne, eressz el! - próbál szabadulni
- Kérlek nyugodj le. Addig nem engedlek el, míg ilyen vagy.
Lassan sikerült lenyugodnia. Lehajtott fejjel ült a földön, Takeru mögötte átkarolta testét. Mikor érezte, hogy megnyugodott, lassan
elengedte. Ráhajtotta fejét és úgy ültek ott a padlón. Takeru karjai még mindig átkarolták Minami testét, aki nem tolta már el magától.
Azumi éppen akkor jött ki, de mikor meglátta őket, megtorpant. Kicsit szomorú arccal nézte őket....
- Mért pont velem történik ez? Mért? Én... - szakad meg a szíve - Soha nem lehetek így boldog, hogy tudom te leszel a mostoha testvérem. Ez így nem helyes. - gondolja magában
- Valamit tenni kell. Ha testvérek leszünk akkor... - szomorodik el
- Takeru... - lassan megfordul
Mélyen a szemeibe nézve ültek egymással szemben. Takeru lassan meg akarta csókolni Minamit. Már majdnem sikerült is volna, de ekkor Minami hirtelen ellökte magától. Eszébe jutott, hogy ha beleszeret, akkor ez csak múló érzés lesz, egy reménytelen szerelem. Gyorsan felállt, majd sírva futott vissza a szobájába. Takeru nem állította meg. Azumi látván, hogy barátnője szomorú, utána indult...
- Minami minden rendben van? Mi a baj? Mért sírsz?
- Azumi! Én ezt nem bírom, elegem van! Minden reménytelen! Hiába teszek bármit, mégis...
- Nyugodj meg, minden rendbe fog jönni. Csak kitartás. Ne sírj, rossz így látnom téged. Nyugodj meg.
Nagyon sírt, még barátnője szavai sem hatottak rá. Mikor órákkal később kikötöttek, Minami egyből lerohant a hajóról, meg se várta a többieket. Taxiba pattant, majd hazahajtott. Hallani sem akart anyjáról és arról, hogy neki mennyire bejött ez a kiruccanás. A szobájába zárkózva próbálta feledni ezt az egészet, számára semmi jó nem volt, ami emlékezetessé tette. Napokig duzzogott és nem állt szóba anyjával. Suliban is morcos volt, nem szólt senkihez sem. Azumi sem hatott rá. Kerülte Takerut is, annyira fel volt forrva az agyvize és ingadozott a kedve. Miután vége lett az óráknak, lassan hazasétált. Eléggé késő volt már, a nap lemenőben járt, esteledett. A szél lágyan fújta haját, mely fel-fellibbenve mozgott jobbra, majd balra, ahogy ment előre. Magában nagyon el volt gondolkozva. Lassan megállt...
- Ah... Ott felejtettem a telefonomat. Jobb, ha visszamegyek érte, nehogy valakinek megtetsszen és elvigye. Elég drága volt és anyám tuti leszedné a fejem, ha elveszíteném. - gondolja, majd visszafordul - Bár nem mintha számítana. Hiszen úgysem foglalkozik most velem.
Gyorsan visszament a suliba és bement a terembe, ahol a telefonját hagyta. Kereste a padban, de már nem volt ott. Kissé mérges lett, hogy milyen szemét osztálytársai vannak, akik elveszik az ő tulajdonát. Minden padot átnézett, de egyikben sem találta meg. Gondolta lehet nem is itt hagyta, hanem a szekrényében, így megnézte. Abban sem volt. Sóhajtott egy nagyot, majd lassan leült a földre. Szomorú volt, mivel a mérgelődése miatt elvesztette az egyik tárgyat, mely fontos a számára. Nem csak maga a telefon, hanem a rajta lévő kis kulcstartó, melyet még az apukája adott neki kiskorában. Nagyon el volt szontyolodva. Mikor lehajtotta a fejét, egyszer csak egy kis levélke hullott ki a szekrényéből, mely pont a lába elé esett le. Csodálkozva nézett rá...
- Hm? Ez meg mi? Vajon ki írhatta? - kibontja - Haah? Hogy mi? - lepődik meg
A levelet elolvasva gyorsan felpattant majd kirohant az épületből egyenesen a futópálya felé, ahol nagy meglepetésére ott volt a telefonja. Nagyon megörült neki, nyomban az arcához nyomta és mint egy kiscicát úgy cirógatta. Aranyos volt úgy látni...
- Ha tudom, hogy ennyit jelent neked az a telefon, akkor később adtam volna vissza neked. - mondja kicsit gúnyosan egy hang
- Hogy mi? Haah? Takeru? Akkor azt a levelet te írtad? Te találtad meg a telefonomat is?
- Igen. Bár csak véletlen volt az egész. Mázlid van.
- Igazán? Ha, ha...Hallottam ám, amit az előbb mondtál. Köszi szépen! - morog rá
- Nyugi, nyugi. Csak vicceltem az előbb.
- Nem volt vicces! Ez a telefon sokat jelent nekem, pontosabban a kulcstartó, mely rajta lóg. Most fogod ezt hallani tőlem utoljára... Vagyis... Köszönöm, hogy megtaláltad és visszaadtad.
- Nincs mit. Legközelebb jobban ügyelj a dolgaidra. Még egy ilyen nem lesz, hogy pont én találom meg. Mit csináltál volna, ha más talál rá és elveszi tőled?
- Szétrúgtam volna a hátsóját! Grr...
- Azt megnéztem volna. Jaj annak, aki veled packázik. Igaz?
- Valahogy úgy. Hm! - mosolyodik el szája sarkában - Amúgy... Te mit keresel ilyen későn a suliban? Nem otthon kellene lenned és tanulnod a holnapi geometriára?
- De, csak... Szeretem hosszasan nézni az eget az iskola tetejéről, mikor már a nap lemenőben van és vörössé fest mindent.
- Hah? Értem. Valóban szép látvány. - mosolyodik el - Milyen komoly arcot vág. Így olyan... olyan... - gondolja, majd kicsit elpirul
- Hah?
- Ühm?! Ne-nekem most mennem kell. Késő van és...
- Várj. Nincs kedved együtt hazamenni, hiszen szomszédok vagyunk?
- Ho-hogy veled? Ah? Jó... Rendben. Végül is ugyan arra lakunk, szomszédok vagyunk. - válaszolja
Így hát együtt sétáltak hazafelé. Nem szóltak egymáshoz egy árva szót sem. Mind a ketten hallgatagok voltak és csak a földet bámulták. Minami kicsit el volt pirulva, mivel Takeru nagyon közel sétált mellette. Szinte összeért a kezük, ám mikor ezt Takeru is észrevette, gyorsan felemelte karjait, majd mintha a fűben feküdne párnaként használva kezeit, felemelte azokat. Ő is el lett pirulva némileg a dolog miatt...
- Jézusom! Pont most kell elpirulnom?! Lehet észrevette? Vagy nem? Jesszusom! - teljesen zavarban van
-Zavarba jöttem? És ha igen, akkor észre vehette? Nem hiszem. Hiszen akkor... És ha igen? Mondanom kellene valamit neki, nem pedig csak nézni ki a fejemből. De mit mondjak? - kavarognak a gondolatok a fejében - Öh... Minami...
- Hah? Most hozzám szólt? Hát persze, hogy hozzám én hülye! - néz rá meglepetten - Igen? Mi az?
- Mond csak... Van már párod az ünnepségre?
- Milyen ünnepségre?
- Tudod a Növények ünnepére, ahol sokan összegyűlnek és a virágoknak hódolnak vagy ilyesmi. Én még nem igazán mentem el ilyesmire, mivel nem volt kedvem és nem is volt kivel elmenjek.
- Ja, hogy arra. Hát... Igazából... Igazából nincs senki, aki meghívott volna rá. - nyögi ki kicsit csalódottan
- Értem. És azért elmész rá?
- Hát, nem is tudom. Lehetséges. Azumi mindig is szerette az ilyen ünnepségeket. Én se vagyok oda érte, amióta édesapám meghalt, mivel vele mentünk el minden ünnepségre. Majd még meglátom. - válaszolja
- Okés. Akkor majd ott találkozunk holnap.
- Te kivel mész?
- Rumi elhívott, így valószínű vele.
- Hogy? Azzal a... Vagyis... Hogy-hogy vele? - kérdi érdeklődve
- Csak úgy megyünk, mint régi jó barátok. Semmi több. Talán féltékeny vagy? - kérdi
- Én? Soha! Rá és rád? Ugyan már! Képzelődsz! Nem igen érdekel, hogy te kivel mész el. Még az sem, hogy elmész rá. - háborodik fel a feltételezésen - Most pedig, szia.
- Várj! - elkapta a kezét
- Hah? Uhm? - lepődik meg
Hirtelen magához húzta, majd a szájára adott egy puszit. Nem csókot, csak egy kis puszit. Minami tökre elvörösödött, majd gyorsan berohant a házba, fel a szobájába. Nagyon meglepte ez a dolog. Szinte fel se tudta fogni a szitut. Takeru csak kicsit elmosolyodott, majd ő is felment a szobájába. Tanulás helyett inkább gitározott. Ihletet kapott egy dalhoz. Minami tanulni próbált, de neki se ment. Folyton a puszira gondolt, mely teljesen elvonta a figyelmét. Hiába próbált koncentrálni, egyszerűen nem ment neki....
- Ez nem megy! - kap a fejéhez - Mért gondolok én folyton arra a csókra? Nem is csók volt, hanem csupán egy szájra puszi. Semmi több. Minami te... Mekkora egy hülye vagyok, hogy egy kis puszika ennyire felzaklatott! Grr... - mérgelődik magában - Hülye, hülye, hülye... hülye! - ütögeti a fejét
- Hah? - meglátja Takeru - Ennek meg mi baja lehet? Biztos ki van akadva a csókom miatt. - elégedetten elmosolyodik
- Takeru, te idióta majom!
- Minden bizonnyal.
- Áááh! Inkább lefürdök! - azzal bezúz a fürdőbe - Lemosom magamról az ő... az ő... Ágrr. Az ő gusztustalan pusziját, mert engem nem érdekel! Hülye, Takeru!
- Most biztos le akarja mosni magáról a csókomat, melyet kapott. - gondolja - Jobb, ha én is lefürdök. - ledobja ruháit, majd beáll a zuhany alá
- Takeru te bolond! - dörzsöli a száját
- Minami kis hisztérika. - mossa meg az arcát
Pont egyszerre végeztek, így nem is vették észre, hogy a nagy mérgelődés közepette nem húzták el a függönyeiket. Ott álltak egymással szemben, nyitott ablaknál egy szál törölközőben. Ahogy az ablak felé fordultak, akkor pillantották meg egymás majdnem pucér testét. Minami olyan vörös lett, mint egy rák. Nyelt egy nagyot, majd gyorsan elfordult. Közben a törölközője beakadt valamibe, így az kilazulva megmutatta Takerunak a nemesebbik felét. Persze ezt ő nem vette észre....
- Öhm? Szép a feneked. Látom imádod mutogatni. - vigyorog
- Hogy mi? Aah? Áh! - gyorsan leguggol
- Ha, ha, ha, ha, ha.... - Takeru csak nevet
- Mi ezen olyan vicces, tee... Grrr... - mérgelődik magában tiszta vörös fejjel
- Na, ennek a napnak is milyen szép vége lett. - vigyorog magában
Minami morogva öltözött fel és az ablakhoz sietett, hogy gyorsan bezárja azt, nehogy a perverz túloldali szomszéd ismét belásson hozzá.....
- Perverz dög!
- Neked is segges álmokat, mogorva kisasszony!
- Grrr... Agrrr...
- Ma a hold olyan szép, mint a te feneked.
- A te fejed meg olyan, mint egy görögdinnye!
- Ha, ha, ha... Ma úgy látom én győztem. - vigyorodik el
- Agrrr... - lecsapja az ablakot
Takeru csak mosolygott, majd ő is bezárta az ablakát és visszament gitározni. Később mind a ketten aludni tértek. Másnap reggel Minami anyukája már korán felkelt, hogy süteményt süssön a fesztiválra. Különböző, virág alakú sütiket készített, rengeteg ízben. Finom illatúak voltak, melytől Minami ébredezni kezdett. Lassan lement a konyhába, álmosan törölgette szemeit. Csak nézte mi készülődik a konyhában, de nem szólt egy szót sem anyjához. Körbe szimatolt...
- Jó reggelt angyalom. Finom az illatuk igaz?
- Hm...
- Ezeket a fesztiválra készítettem. Remélem mindenkinek ízleni fognak. Neked is van valami a szobámban, direkt erre a napra készítettem. Nézd meg.
- Hah? - lepődik meg - Vajon mi lehet az? Remélem nem valami csicsás izé vagy nem próbál megfűzni valamivel. - gondolja - Haah? - csodálkozva néz
- Tetszik? Én magam varrtam neked. Remélem tetszik.
- Egy kimonó?
- Igen, az. A tiéd, vedd csak fel, had lássam hogyan áll. Ha túl hosszú akkor ki tudom majd javítani.
- Ez nagyon szép. Köszönöm.
Gyorsan fel is próbálta, ami tökéletesen passzolt rá. Csinos volt benne, akár egy igazi japán nő. A kimonó rózsaszínű volt, rajta ugyan olyan virágokkal. Minaminak nagyon tetszett, boldog volt és hirtelen nem is volt eszében miért is volt mérges az anyjára. Azumi pár órával később ment át hozzájuk. Rajta egy világoskék kimonó volt, sötétkék virágokkal. Mind a ketten nagyon csinik voltak. Az ünnepség lassan kezdetét vette, így Mrs.Kara máris indult, hogy a süteményekkel időben odaérjen rá. A lányok segítettek neki. Mások különféle ételekkel és italokkal szolgáltak a résztvevőknek. Sokan mentek el rá, szinte az egész város. Csodaszépen kidíszítették az ünnepség helyszínét, mely egy ősi templom előtt volt. Mr.Keisuke is megérkezett, így Minami édesanyja nyomban odament hozzá, ami lányának nem tetszett, így Azumi gyorsan elhúzta onnan, elterelve gondolatait róla. Takeru is megérkezett Rumi társaságában....
- Szuper a liba is megjelent. - veszi észre őket - Hozok valamit enni, éhen halok. Hozok neked is, ha szeretnéd.
- Rendben, az jó lenne. Köszönöm.
- Sietek vissza. - azzal gyorsan elillant
- Szia, Azumi. Milyen csinos vagy. Minami is eljött vagy csak te?
- Szia, Takeru. Igen, el. csak éppen elment hozni valami kaját, mert már éhesek vagyunk.
- Értem. Bemutatom, Rumit. Egy volt barát.
- Áh, szia. Már hallottam rólad.
- Hm... Igazán? Én rólad még nem. Ki is vagy te?
- A nevem, Azumi. Egy osztályba járunk.
- Óh, valóban? Ch... Érdekes, én még soha nem láttalak.
- Hm... Megyek, megkeresem Minamit. Majd később még beszélgetünk, Takeru.
- Rendben. Akkor később.
- Gyere, lépjünk le. Eléggé unalmas ez a buli.
- Csak most jöttünk. Legalább együnk valamit. Mit kérsz?
- Nekem mindegy. Itt megvárlak. Hozhatnál valami süteményt.
- Oké, akkor mindjárt jövök vissza.
Gyorsan megkereste a helyet, ahová az ételek és italok kerültek. Egy lány elállta útját és pont oda állt be, ahonnan venni szeretett volna. Nem akart szólni, de mivel nem igen akart arrébb állni, így megkérte rá. Lassan közelebb hajolt hozzá és hátulról a fülébe súgta...
- Gyönyörűm, ide engednél engem is?
- Hah?
- Hüm? Mi-Minami?
- Ta-Takeru?
- Milyen csinos vagy... - néz ámulva
- Ah? - elpirulva pislog
- Vagyis...Farkas éhes vagyok! Megbocsátasz?
- Azt mondta csinos vagyok? - gondolja meglepetten
Takeru zavarban volt, de gyorsan kapcsolva felkapott valami kaját és visszament Rumihoz. Nem is tudtak egymással beszélgetni, mivel mindig más-mást csináltak. Minami inkább Azumival járkált össze vissza és mindenféle virágot megnéztek, nagyon jól elvoltak. Rumi végig Takeru karjára volt csimpaszkodva, és egy percre sem engedte el. Mikor azt látta, hogy Minamira néz, gyorsan elé állt, majd gyorsan elterelte a figyelmét. Mindenhova vele ment, egyszer sem váltak el egymástól. Később, mikor az ünnepségnek lassan vége lett, mindenki ki ült a folyó menti dombra és onnan nézték a csillagokat, melyek már fel is tűntek az égen. Csodaszépen csillogtak, hol egyik, hol a másik. Tűzijáték is volt, melyben csak virág alakúak robbantak fel, csodaszép fényekkel megvilágítva az égboltot....
- Hozok valamit inni.
- Rendben, de siess vissza nehogy lemaradj a lényegről!
- Persze, persze. Sietek.
Gyorsan elszaladt valami frissítőért, míg meg nem kezdődött igazán a tűzijáték. Mikor visszafelé tartott, megpillantotta Minamit, aki fenn a hídnál állt egymagában. Szabályosan elpirult szépségétől, mely csak úgy sugárzott belőle. Főleg, ahogy a fények színesen pompáztak a háttérben. Elakadt a szava is, csak meredten állt nem messze tőle és bámulta. Mikor Minami ezt észrevette, nyelt egyet, majd közelebb ment...
- Öh... izé...
- Mit akarsz? Nem Rumival kellene lenned? Talán faképnél hagyott?
- Nem, csak elmentem magunknak innivalóért. - válaszolja - Féltékeny vagy?
- Én? Dehogy is! Csak kérdeztem. Hm...
- Nagyon szép...
- Hah?
- Nagyon szép a kimonód. Igazán jól áll rajtad, viselhetnél többször is ilyet.
- Ah? - tökre elpirul
- He, he, he... Kérsz?
- Uhum. - bólogat
Köszönöm. Az italt is és a bókot.
- Igazán nincs mit. Én csak az igazat mondtam. De tudod... - közelebb hajol hozzá
- Haah? - elpirul még jobban
- Ha jobban megnézlek, így közelebbről... Nagyobbnak látszik a feneked, mint tegnap.
- Hogy mi?! Agrrr... - morog rá - Te otromba fráter! Pukkadj meg! - próbálja fejbe ütni, de nem sikerült - Aaah? - csodálkozva néz
Takeru elkapta a karját még mielőtt az a fejére sújtott volna. Arcaik közel voltak egymáshoz, csak mindössze pár centire. Minami már alapból el volt pirulva bókjától, de erre megint közel van hozzá. Takeru komolyan nézett, szemei igézően csillogtak. Némán álltak egymás előtt, egyikük se szólt egy szót sem, de még nem is mozdultak. Minami lassan leengedte karját, melyet Takeru elengedett. Mintha egy láthatatlan erő szállta volna meg őket, semmivel se törődve, lassan közelebb hajoltak egymáshoz. Takeru lefogta Minami arcát és egy lágy csókkal érintette meg ajkait, melyek nem tiltakoztak, önként megadták magukat az övéinek...
- Minami kérsz... Hah?
Csodálkozva nézte, ahogy a két örök veszekedős társ, most egymást öleli és csókolja. Nem akarta megzavarni őket, így lassan elment onnan. A csók hosszú volt és érzéki. A háttér kiemelte, hiszen csodaszép volt a tűzijátékkal. Őket nem is érdekelte a hangos durrogás, csak egymás érintésére koncentráltak....
- Takeru, várj...
- Mi a baj?
- Nekem ez nem fog menni. Jobb, ha befejezzük ezt. Ez nem helyes, később mindketten megbánhatjuk a dolgot.
- Kedvellek Minami. Nem akarom, hogy ellökj. Kérlek, ne menj el.
- Sajnálom. Nekem idő kell és még nem vagyok felkészülve. Ég veled! - azzal könnyes szemekkel otthagyta
- Minami...
- Hé, te lány! Hogy is hívnak?
- A nevem, Azumi.
- Ja, igen persze. Nem tudod hol van Takeru? Az előbb, még itt mászkált valahol.
- Nem, de ha látom szólok.
- Hm!
- Takeru hogyan képes ezzel a lánnyal együtt lenni egyáltalán? - kérdi magától
- Micsoda otromba lány ez! Ch! - mérgelődik magában - Áh, Takeru! Csak, hogy végre megvagy! Mindenütt téged kerestelek, merre csavarogtál?
- Csak megnéztem valamit.
- Hm? És hol vannak a poharak? Nem azt mondtad hozol valamit inni?
- De, csak...Teljesen kiment a fejemből. Hozok másikat.
- Már nem kell. Gyere menjünk vissza. Nem akarok az egészről lemaradni miattad.
- Ahogy akarod.
Azzal mind a ketten visszaültek a helyükre. Rumi fejét Takeru vállára hajtotta és úgy nézte a tűzijátékot, mely lassan a végéhez közeledett. Takeru nem igen nézte a dolgot, végig Minami szavai mentek a fejében. Kissé el volt szomorodva miatta, komoly arcot vágott, mint aki nagyon el van gondolkodva valamin. Az ünnepség végén Minami a szomorú arcú Takerura nézett, de ő azt már nem vette észre. Mikor Takeru nézett Minamira, látta rajta, hogy milyen szomorú, mint akinek bűntudata van. Úgy mentek haza, mint akiket csalódás ért. Este egyikük sem bírt aludni, csak forgolódtak. Takeru kezeit a feje alá tette és háton fekve nézett a plafonra....
- Mi az a dolog, ami megfogott benned? Mi az az érzés, mely miatt másképpen gondolok rád? Másképpen érzek irántad? - kérdezgeti magától - Mi az, ami foglalkoztat ha rád nézek? Ha rád gondolok? Ha csak eszembe jutsz? - kavarognak ezek a kérdések a fejében
Minami hasonlóképpen érzett, oldalt fekve az ünnepségen történtekre gondolt. Szomorúság volt a tekintetében, mely álmatlansággal járt. Nem akarta megbántani Takerut, de nem volt más választása. Számára semmi jót nem jelentett, amit csináltak...
- Mért van az, hogy az ember olyas valakit kezd megkedvelni, akivel semmi sem történhet. Semmi olyan, ami közel hozhatja őket egymáshoz. Semmi, ami mindkettőjük számára szép és jó. Mért van ez? Mért? - kérdi magától - Én és Takeru sohasem lehetünk egy pár. Még akkor sem, ha lehetne. Hiszen... Hiszen ő és én teljesen más személyiségűek vagyunk. Semmi közös nincs bennünk. Ő egy nőcsábász, aki bárkit megkaphat. Mi lenne, ha összejönnénk, akkor lehet csak röhögne a markába, majd pár nap után dobna. Én...Félek ettől, nem akarok csalódni. Így is elég zűrös az életem, nem hiányzik ez is bele. Csak még nagyobb szomorúság lenne szívemben. Inkább kihagyom. - mondogatja ezeket magának nyugtatásul - Ah... - sóhajt egy nagyot - Takeru....
- Minami... - ő is oldalra fordul
Úgy feküdtek, hogy Minami a jobb oldalára volt fordulva, Takeru pedig a balra. Odaképzelték egymást, mintha szemben lennének az ágyon. Minami lassan felkelt, majd bebújva mamuszába, az ablak elé lépett. Nézte a szomszédos házat, melyben az a srác lakott, aki miatt most eléggé szomorú. Felkapcsolta éjjeli lámpáját, majd naplójába kezdett írni. Leírta gondolatait és érzéseit. Takeru észrevette, hogy ég nála a lámpa, így kikukucskált a függönyön. Látta, hogy éppen az asztalánál üldögél és nagyon ír valamit. Ő is leült, majd a telefonkönyvből kikereste Azumiék otthoni telefonszámát és elkérte Minami mobiljának számát, majd azt hívta fel utána....
- Nehéz most, hogy... Hah? - lepődik meg - Ki lehet az ilyen későn? Biztos Azumi az vagy... Hm? Ismeretlen szám. Igen ki az?- veszi fel
- Szia.
- Hah? Te vagy az Takeru? Mégis honnan tudod a számomat?
- Egy madárka csiripelte el nekem, de az titok, hogy mégis ki.
- Biztosan Azumi fecsegett. - gondolja - Hm... Mit akarsz?
- Csak beszélgetni, az ünnepségen nem nagyon tudtunk.
- Mivel folyton a drága Rumikáddal enyelegtetek!
- Nocsak valaki mégis csak féltékeny.
- Én? Na, ne nevettess! Féltékeny arra a kis... Biztos csak képzelődsz!
- A hangod nem ezt mondja.
- Soha nem lennék réd féltékeny! Felőlem azzal a csajjal hetyeghetsz, akivel csak akarsz! A te magánügyed, hogy kivel mikor mit csinálsz! Csak engem hagyj ki belőle!
- Hát jó, akkor legyen úgy, ahogy mondtad. Féltékeny.
- Nem vagyok féltékeny!
- Úgy hallom mérges vagy. - incselkedik vele
- De nem vagyok féltékeny! - áll fel hirtelen a székéből
- Komolyan?
- Igen!
- Akkor mért kiabálsz? - néz ki az ablakon
- Én nem...! Agrrr... - dühösen morog - A kis cseles... - gondolja - Mindegy! Én akkor sem vagyok az. Most pedig... Én megyek és lefekszem!
- Lefeküdhetek melléd?
- Uhm?! Hogy mi?
- Csak vicceltem. Ha most láttad volna a képedet... Há, há, há...
- Óh, te! Grrrr... Most leteszem!
- Várj! Várj még... Szeretnék bocsánatot kérni. Sajnálom, hogy miattam szomorú voltál. Nem akartalak lehervasztani. Az a csók... Azt nem kellett volna
- Hm?
- Máskor nem fordul elő, hiszen igazad van. Nem helyes. De... - akad el a szava - Mindegy. Nem lényeges. Jobb, ha lefekszünk aludni. Jó éjt.
- Jó éjt neked is. - köszön el - Mit akart mondani? - kérdi magától
Azzal mind a ketten visszafeküdtek aludni. Takeru nem mondta el neki, amit szeretett volna, inkább magában tartotta. Ezzel se rontva az amúgy is nehéz helyzetüket, melyet nem szabad megismételniük, pontosabban nem szabad, hogy még jobban egymásba habarodjanak, vagy később ezzel ölik meg az egymás iránt érzett belső szerelmet. Jobb, ha csak barátok maradnak, de mindez nem olyan könnyű...
/ Vajon hogyan sikerül magukban tartaniuk érzéseiket? Képesek lesznek csak barátként gondolni egymásra? Mit hoz számukra a jövő? Sikerül egyáltalán szüleiket szétválasztaniuk, vagy inkább lemondanak az egészről? Kiderül minden a következő részekből! /
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
